Sokat hallunk a – hívei által „klasszikusnak”, az ellenzői által „poroszosnak”, a mérsékeltek által egyszerűen „hagyományosnak” nevezett – régi iskolarendszer rendíthetetlen bástyáinak szükségszerű lebontásáról, arról azonban kevesebb szó esik, hogy a mindennapi gyakorlatban mégis miképpen újulhat meg a régi iskola, vagy ha leromboljuk, mit és hogyan kell felépíteni helyette, s hogy milyen új típusú pedagógiára és pedagógusokra van szükség mindehhez.
A szükséges változtatások okait alighanem már mindenki fejből sorolja, vagyis: megállíthatatlannak látszik az információs forradalom; a tudásnak már nem egyetlen forrása és letéteményese az iskola és a tanár; a pedagógusok és a diákok egyaránt rosszul érzik magukat az elavult oktatási körülmények között; a mi tájainkon új szemléletet kényszerít ki az ún. rendszerváltás is; újra kell értelmezni a felnőtt és a gyermek viszonyát; megváltozott az iskolás gyerekek szociális és kulturális összetétele; a többféle háttértudás differenciált, egyénre szabott tanítást, tanultatást tesz szükségessé ; a család mindinkább háttérbe szorul a nevelésben; egyre fontosabbá válik az iskolában az érzelmi nevelés, az érzelmi intelligencia fejlesztése stb.
Hiba lenne arra a következtetésre jutni , hogy az oktatásnak két egymástól független része létezik: a fejlődő reformiskolák és a hagyományos iskolák, mert e kettő folyamatos kölcsönhatásban él. Az iskolarendszer körüli folyamatos átalakításokkal és újításokkal lehet egyetérteni vagy sem, de az vitathatatlan , hogy a két rendszer hatással van egymásra.A tanórákat mindenhol a pedagógusok keltik életre. A hagyományos iskolákban is dolgoznak olyan pedagógusok, akik szívvel, lélekkel, szeretettel, a gyermek igényeire odafigyelve tanítanak.
Az ismeretanyag oly mértékben megnőtt a Földön, hogy senki sem tudja, mit kell mindenkinek tudnia és mit nem kell tudnia, mi alapismeret és mi nem. Ezért az iskolának egyre inkább készségeket kell kialakítania és képességeket célszerű fejlesztenie, helyet, érzékenységet formálni az agyban, hogy a senki által pontosan nem ismert jövőt el és be tudja majd fogadni a mai gyerek és alkalmazkodni tudjon az új környezethez.
Bár a hagyományosnak mondott iskolákban hangsúlyosabb a tanítás, mint a tanulás, mégis egyre több az alkalmazott reformpedagógiai módszer (kooperatív tanulás, drámajáték, projekt módszer, differenciálás stb.) A tradicionális oktatás fő módszere a frontális tanítás. Ezt a módszert nem szabad teljesen leírni, mivel vannak előnyei is, ha megfelelően és a megfelelő tanár használja. Egy jó tanár képes egy egész osztályt is irányítani és hatékonyan alkalmazni a szókratészi dialogikus, rávezető – kérdezve kifejtő módszert. Pozitívuma az önfegyelemre való nevelés és a pozitív közösségformáló hatása is.
A mai hagyományos iskola már a tantervből fakadóan is nem csak tananyagot tanít, hanem képességeket, készségeket fejleszt.
A tudás elsajátítása egy lépésről lépésre haladó lineáris folyamat.
A tradicionális tanulási környezet a kész tudásrendszer átadását célozza meg.
Hol vagyunk (szerencsére) már azoktól az időktől, amikor csak a tábla és kréta állt a tanár rendelkezésére az oktatás során! Az új technológiák alkalmazásával az oktatás sokkal színesebbé, érdekesebbé és hatékonyabbá tehető a hagyományos oktatás keretei között is.
A hagyományos iskola a rendre nagy hangsúlyt fektet, vannak szabályok, amelyeket be kell tartani. Szabály, hogy be kell menni az órára, van órarend, napirend, hetirend. A hagyományos iskolák törekednek arra, hogy az egész gyermeket neveljék. Több tantárgy is foglalkozik a személyiség különböző részeivel a zenétől a matematikáig, a testneveléstől az egészséges életre való nevelésig.
A tanár szerepe mára megváltozott: nem ismeretátadó, nem előadó, hanem segítő, a tanulás folyamatának résztvevője.
A hagyományos pedagógia vallja az értékátadást: a tudás átadását, a helyes, erkölcsös magatartási modellek kialakítását, a nemzeti kultúra megőrzését és ápolását.
Zahu Valéria, osztálytanító,
Szacsvay Imre Általános Iskola, Nagyvárad
